6.fejezet:Nem számít, mennyire fáj valami,van,hogy elengedni még fájdalmasabb.

Sziasztok kis cukormázas sütikék:) Meg is hoztuk az új részünket, ami talán úgy sikerült, ahogy mi azt elterveztük. Kedveskedtünk nektek egy kis videóval is, amit a feji végén megleshettek. 
Puszi: Liza és Amy♥:)
U.i.: Lájk az oldalt: I need a hero az Fb-n :)

Megszületünk, élünk, meghalunk. Néha nem feltétlenül ebben a sorrendben. Eltemetünk dolgokat, hogy aztán egyszer feltámadjanak. De a halál nem a vég. Akkor mire számíthatunk? Az biztos, hogy az életben semmi sem biztos. Az élet a legtörékenyebb, leglabilisabb, legkiszámíthatatlanabb dolog. Valójában csakis egy dolog biztos az életben, hogy nincs vége, amíg nincs vége.


Reggel kisírt szemekkel vánszorogtam ki a nappaliba,ahol Lynda már a ruháinkat vasalta.Elég gyér látványt nyújthattam,de nem érdekel. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam,ami meg is érthető jelenlegi helyzetemben.Reggelit készített nekem,de egy falat sem ment le a torkomon.Nem akartam sajnáltatni magam, egyáltalán nem ez volt a célom.Lynda és David békén hagytak engem.Szinte alig szóltak hozzám,ők is néztek már ki jobban.Bárki mondhat bármit, életem talán legrosszabb napját fogom ma megélni.Felvettem az előkészített ruháimat.Mikor elkészültem csak leültem a kanapéra és bámultam a semmibe.Miután a többiek is elkészültek,beültünk David kocsijába és elindultunk Londonba.Csak figyeltem a mellettem elsuhanó fákat és hagytam, hogy a gyász teljes mértékben feleméssze a lelkemet.Lynda néha megsimogatta a hátam.Jól esett a törődése.Londonban én mutattam az utat a Parker házig.Az összes barátom ott állt a kocsifelhajtón és minket vártak.Ahogy kiszálltam a kocsiból Alexa már rohant felém és megölelgetett.Davidet átkaroltam és a barátaim elé húztam,szeretném mindenkinek bemutatni.Elég furcsán méregették őt,nem tudták eldönteni, hogy kedvesek legyenek,vagy inkább tartsák meg azt a tisztes távolságot.
-Sárcok,ő itt David,az unokatestvérem-mutattam rá.
A többiek bátortalanul intettek,aztán Eric egy bátrabb lépést tett felénk.
-Szia- köszöntött Eric.
Majd a többiek is követték a példáját.
-Andrew,ti Hanryvel honnan ismeritek egymást?-kérdeztem.
-Londonból.Szobatársak voltunk gimiben-válaszolták.
-Apa van londoni múltad?-csillant fel David szeme.
-Hmm, de még milyen múlt- mosolygott Hanry.
-Ne a gyerekek előtt-Lynda fejbe vágta Hanryt.
Vajon mik történhettek ott?Ismerve Andrew mostani énjét.Jobb,ha nem is tudok semmit,csak óvom vele a lelki világom.
-És David,neked van munkád?-kérdezte Eric.
-Nincs-rázta a fejét az unokatestvérem.
-Iskolába jársz?-folytatta tovább.
-Nem.
-Akkor mit csinálsz?-faggatta tovább.
-Egyelőre élősködöm a szüleim pénzén-válaszolta,mire Lynda fejbe vágta.
-Most miért? Csak őszinte voltam- nyafogott.
-Ne aggódj én is azt teszem- kacsintott Eric, neki is az lett a jutalma, mint elődjének.
Andrew szépen fejbe vágta,aztán még szúrós pillantással is nyugtázta.Ben elém lépett és megölelt.
-Mi újság,kicsilány?-súgta a fülembe.
-Idősebb vagyok-motyogtam.
-Az lehet, de engem nem érdekel-vont vállat.
Nate csatlakozott hozzánk.Alexával még pár szót váltottunk,közben Andrew,Hanry és Lynda beszélgettek.Hanry rá pillantott az órájára.
-Indulnunk kell-sóhajtott.

Még most sem vagyok képes felfogni ezt az egészet.Beültünk a kocsikba és elindultunk.Az idő a megszokottnál is lassabban telt.Csak figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat,és megpróbáltam nem összeomlani.Miután kiszálltunk a kocsiból David erősen szorított magához és nem engedett el.Lassú léptekkel sétáltunk el a temető bejáratáig.Onnantól aztán Eric a másik oldalról fogott és az ő másik oldalán pedig Alexa küszködött a könnyeivel.Soha nem akartam ezt átélni.A temetést még valahogy átvészeltem,de ha nem lett volna ott David akkor nem tudom,hogy álltam volna végig.

A temetés után elmentünk a házba,ahol eddig anyával éltem.Összecsomagolni a cuccaim,azért,hogy azokat átvigyük a Morgan házba.Lyndáék hívtak egy szállító szolgálatot.Furcsa érzés fogott el amikor beléptem a régi házunkba.Visszatértek a régi szép emlékek,melyeket örökké a szívemben fogok őrizni.Elkezdtem hangosan sírni,David mellém lépett és átölelt.Minden tárgyról,amire ránézek anyu jut eszembe.David bejött velem a szobámba.Segített bepakolni a cuccokat a bőröndökbe és dobozokba és kivitte őket a ház elé.Dobozok és a szobám bútorai szépen sorakoztak a kamionban.Még utoljára végigjártam a lakás minden egyes szegletét,kezdve anyu szobájával.Minden cuccot úgy hagytam,egyenlőre a házban marad minden,még semmit sem tervezünk vele.
Anya éjjeli szekrényén volt egy közös kép anyával és velem,anya falán voltak még közös képeink,azokat is magammal viszem Morganékhez.Mostantól az én szobám falát fogják díszíteni.Még utoljára visszanéztem a nappaliba és aztán kimentem a házból.A cuccaimat szállító teherautó elindult a Morgan ház felé,mi ma nem megyünk oda.Utazunk haza.De furcsa ezt így mondani.
Utoljára körbejártam a kertet.Végigsimítottam a kezem a székek karfáján és leültem egy pillanatra a medence mellé.Eszembe jutottak a nyarak,amit mindig Andrewékkal közösen töltöttünk.A nyaralások.Anya tortái,a közös medence takarítás.A baráti és családi összejövetelek.
Hanry holnapig még a városban marad,de mi már indultunk is vissza Bristolba.Aztán hamarosan költözünk ide,Londonba.Ketten Daviddel.Az elmúlt pár napban nem voltam ennyire szomorú,mint most. Elveszettnek és magányosnak éreztem magam.Olyan volt, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot,de ami a legrosszabb,hogy ezek után táncolni sem akarok.Anya volt az, aki kiskoromtól kezdve motivált,és hajtott előre annak érdekében,hogy mindig jobb és jobb legyek.De egyszerűen abba sem hagyhatom,mert nem hagyhatom cserbe a barátaim.Nem fordíthatok hátat mindennek.De képtelen vagyok,a tánc is anyára emlékeztet.Mindig az volt az álma, hogy majd én is egy leszek azok közül az emberek közül,akik tehetségükkel keresik meg mindennapi betevőjüket.De most már.Most már mi lesz?Abbahagyom, vagy beteljesítem a közös álmunkat?