Sziasztok! Megérkeztünk, szorosan összefügg ez a rész a másik blogunk legújabb részével.
Puszi:Amy és Liza♥
-Többiek?- kérdeztem mosolyogva.- Azt hittem, hogy ma nem aludtam el- jegyeztem meg, látva, hogy más nincs a konyhában.
-Sophie aludt el, Chris pedig még nem jött ki- válaszolt.
-Értem- bólintottam.
Én békésen reggeliztem, amikor Sophie köntösben végig rohant a nappalin.
-Elkések, elkések, elkések!- kiabálta.
Vigyorogva figyeltem őt, miközben arra gondoltam, hogy ez mindig fordítva szokott lenni és nagyon jó érzés, amikor te vagy kész és nem kell rohannod, befejeztem a reggelizést, felkaptam a táskámat és kabátomat, és már mentem is a buszra.Szegény Sophiet otthon hagytam egyedül, nemhogy segítettem volna neki. Hát már mindegy.Felszálltam a buszra és a szokásos találkozóhelyünkre mentem, de ott egy árva lélek nem volt. Mit is hittem, hogy azok után, amik mostanában történtek, szóba fognak velem állni? Alexa haragszik Chris miatt, karácsonykor bár békében megajándékoztuk egymást, koránt sincs úgy semmi, mint azelőtt. Nate és Ben pedig csak simán haragszanak rám azért, mert szerintük többet vagyok az új barátaimmal és nem törődöm velük.Hát akkor ma egyedül megyek suliba.De nem ez fájt a legjobban,hanem, hogy haragszanak rám, és nagyon hiányoznak. Szomorúan ballagtam a suli felé, a folyosókon is szomorúan sétáltam.
-Katie!- futott felém a folyosón az egyik osztálytársam, Emily- ezer éve nem láttalak -kiabálta, majd mikor odaért hozzám szorosan megölelt.
-Mi újság?- kérdeztem, próbáltam kedves leni, de elég nehezen ment hiszen nagyon rossz kedvem volt, de jól esett, hogy legalább ő szóba áll velem.
-Á, semmi különös csak a szokásos, tudod- vont vállat.
-Nem, nem tudom- ráztam a fejem.
-Nem akarok tolakodó lenni- kezdett bele kérdésébe, miközben a tanterem felé tartottunk.- Mi történt veletek?- értetlenül néztem rá.- Alexát és a fiúkat is láttam bejönni, de nem állnak szóba egymással és valószínűleg veled sem.
-Hát ez egy eléggé vicces kis történet- kezdtem volna bele.
-Vicces, hogy nem beszéltek?- kérdezte döbbenten.
-Igazából, gyerekes veszekedés sorozatok- vontam vállat.- Mesélj inkább.
-Hát tudod, ugye volt egy pasim Jason, akivel hát szakítottunk, aztán elmentem síelni és találkoztam Ronyval és hát- kuncogott. Mély levegőket kellett vennem ahhoz, hogy ne üssem meg vagy szóljak be neki valami nagyon csúnyát.
Nagyon örültem amikor beértünk az osztályba, mindhárom barátom valami osztálytársunk mellett ült, ezzel furcsa párosokat kialakítva és nekem csak Emily mellett maradt hely, hallgathatom tovább Ronyt.Már azt hittem, hogy lefejelem a padot.
Az egész órát végig pofázta, és meglepő módon most nem kötöttem ki a titkárságon, bezzeg, ha Emilyvel beszélgetek a kis tökéletessel, akkor a tanároknak nem szúrok szemet. A csengetés pillanatában szinte kiugrottam a padból és kirohantam az osztályból, mintha ágyúból lőttek volna ki.Emily pedig jött utánam és csak beszélt, beszélt és beszélt.Megkértem, hogy pihenjen, szóval sértődöttem odébbállt és más agyát kezdte leszívni. Én meg a kémia terem felé mentem, ami meglepő módon nyitva volt.Beültem a terembe s vártam a csengetést.Az egyik fiú Ben haverjai közül pont engem szúrt ki és leült mellém. Én imádom Bent, de a haverjait, azt nem.Túl, nem is tudom, mi rá a megfelelő szó. Olyan mások azok a srácok, mint amihez szokva vagyok.Ők inkább szombatonként a bulik helyett az otthonukat választják és tanulnak, hát ők a stréberek. Szóval Emily a Barbie baba után egy könyvmoly szívja az agyam.Nincs is jobb. Lehet ez a nap még ennél is rosszabb?Valahogy sikerült túl élnem és mentem ebédelni. Szépen sorba álltam a kajáért, utána már tálcámmal a kezemben álltam az ebédlő közepén.
Az ebédlő az a hely, ahol látni, hogy ki kivel bandázik, ki hova tartozik. A mi négyesünk az ablak alatt foglalt helyett mindig, de most csak Ben ült ott. Ha jobbra nézel, ott vannak a sportolók, balra a szurkoló lányok, középtájt a kockák. A mi asztalunk mellett az emók mellettük pedig a gótok, a deszkás srácok pedig a sarokban ültek.A mi asztalunkat pedig csak a maradékok asztalának hívták. A mi négyesünkben volt minden, kocka, deszkás, a többi klikk kitaszítottjai voltunk. Mondhatjuk akár így is.
- Ne itt állj meg, lúzer- szólt oda az egyik sportoló fiú, csak a szememet forgattam és rá vigyorogtam, majd szépen megindultam a kitaszítottak helyéhez az ablak alá, ahol Ben egyedül üldögélt.
-Sziaa- ültem le mellé.
Ben jó messzire elhúzódott és elfordult.
- Ben!- rákiabáltam,de nem szólt semmit.
Pár percig némán ettünk. Tudtam, hogy mivel tudom beszélgetésre kényszeríteni.
-Tudom, hogy össze vagy veszve Nateval- morogtam, amire rám nézett.-Siker- könyveltem el magamban.
-Honnan?- kérdezte meglepetten.
Reakcióul mosolyogtam.
- Á, te szegény, egész nap- megköszörülte a torkát.- Hagyj békén- látszik, hogy tartania kell magát, pedig már nem is haragszik.
-Halli, tudod, hogy nekem elmondhatod- mosolyogtam rá biztatóan.
- Hát, - vakarta meg a tarkóját.- Senki sem normális.
-Legalább nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel- motyogtam.
-Alexa azért haragszik, mert hasonló véleménnyel vagyunk mint te- magyarázta Ben komolyan.- Nate meg azért mert, hogy én többre tartom magam, mert, hogy okosabb vagyok- sóhajtott.
-Ez most komoly?- a meglepettségtől még a szám is tátva maradt.- Nate ilyen kis semmiség miatt?
Vállat vont és csendben körbe nézett az ebédlőben, szememmel a barátainkat kerestem.
-Mire jó ez az iskola?- kérdeztem.- Mindenki veszekszik mindenkivel.
- Nem tudom- rázta a fejét.
-Anyu biztos tudná a megoldást- suttogtam.
-Katie,most ne kezdj el sírni- átölelt.- És sajnálom.
-Én nem sírok- szipogtam.
-Ohh- vigyorgott.
-Komolyan- vertem vállba.
Befejeztük az étkezést, és mehettünk matekra.
-Meg van a házid?- kérdeztem Bent.
-Ja- elém rakta a füzetét, bámultam a számomra idegen nyelvű szöveget.
Alexa és Nate öt perces különbséggel lépdeltek be a terembe és kerek szemekkel nézték párosunkat.Nem köszöntek se semmi csak elmentek mellettünk.Én nem vártam, hogy elkezdjenek beszélni, de legalább egy köszönést megérdemeltünk volna.
-Meddig fognak még puffogni?- néztem Benre, aki tanácstalanul bámult barátaink után.
Alig meghallottuk a csengőt Mr Taylor már be is sétált a terembe, arca még a szokásosnál is morcosabb volt, ez rosszat sejtet.
-Vegyetek elő papírt és tollat, 5 percest írunk!- szólt ránk.
-Aj már- szólalt fel az egyik osztálytársam.
-Négy perces- jelent meg egy hatalmas vigyor a kedvenc tanárunk arcán.
- Ne már- jajdult fel az elöl ülő Emily.
- Három perces- jelentette be tanár urunk az ítéletet.
- De tanár úr, kérem ne- szólalt meg az egyik focista, kivételesen bandánk tagjai csöndben maradtak, mert tudtuk, hogy a perc levonások után mi következik, tapasztaltuk.
-Átvehetik Miss Green és a bandája helyét az igazgatóiban- mutatott vigyorogva az ajtó felé, amire mi hangos nevetésben törtünk ki.
-Van hozzáfűznivalója Miss Green?- kérdezte.
-Nincs, csak vicces- válaszoltam, utána már el is kezdtem felírni a dolgozat példákat a papíromra.-Ben- súgtam padtársamnak.- Ugye megsúgod?
-Ugye nem?- súgta vissza.
-Te hol vannak a számok? Én csak betűt látok- szóltam Bennek, aki sóhajtott majd röhögött.
-Segítek- mondta.
-Kérem, mellőzzék a csapatmunkát- köszörülte meg a torkát Mr Taylor, hangja elég közelről jött, oldalra fordultam és a feje ott volt kettőnk feje között.
-Én csak ellenőrzöm, amit Ben ír, hogy ne legyen benne hibája- szólaltam meg, mire csak sóhajtott.
-Akkor mellőzze az ellenőrzést, az az én dolgom és még van ott hely az első padban Miss Parker mellett- jelentette be.
-De ne-szólaltam meg, szinte könyörögtem. -Ugye tudja, hogy két perce van?- vonta fel a szemöldökét, miközben már vonult vissza az asztalához.- Tik tak, tik tak, Miss Green!
Miután amit csak tudtam leírtam Benről, leadtam a papírt, hát valószínűleg vizsgázhatok matekból. Az óra hátralévő részében a tanár úr elkalauzolt a matematika világának egy olyan szegletébe, ahol csak betűk vannak és nincsenek számok, vagyis vannak, csak olyan kevés, hogy nem veszed észre. Mondjuk eddig is ilyeneket vettünk, de abban kettővel több szám volt. Végre letelt a fantasztikus hétfői napom, amit elég érdekes volt, nem értem, hogy miért nem a jobb kezem törtem el, akkor legalább írnom sem kéne. Szóval az iskolából egyből a tánciskola felé vettem az irányt. Igaz, hogy most nem táncolhatok, de megyek bejelenteni a drágáimnak, hogy el van törve a kezem. Beléptem a terembe és mindenki középen ült és kiabáltak, szépen csendben észrevétlenül beültem közéjük.
- De Greg, négy hét van, hogy akarod összehozni Katie nélkül? El van törve a keze! Nem tud kézen állni és semmi egyéb,- kiabálta Alyson- és ne is haragudj, de én nem fogom megcsinálni, azt amit az egész csapatban csak ő tud a legjobban.
-Sziasztok- integettem.
-Tényleg el van törve a keze, én azt hittem, hogy viccelsz- szólalt meg Jared mosolyogva.
- Most min kiabáltok?- kérdeztem meg.
-Lesz egy verseny négy hét múlva, ahova Greg benevezett, de azt a koreográfiát nem vihetjük, amit eddig gyakoroltunk- magyarázta heves kézmozdulatokkal fűszerezve Kelly. Végül megbeszéltük a srácokkal, hogy találunk ki egy teljesen újat, amit kombinálunk Greg és az én társastáncommal. Úgy örülök, hogy még törött kézzel is táncikálok, de ez egy neves verseny, és folyton ezt szajkózzák. Így én lettem a jópofa önfeláldozó gyerek. Amikor vége lett az örökkévalóságnak tűnő próbának, gyorsan lezuhanyoztam és kirohantam az épület elé. Mert David írt egy üzenetet körülbelül, egy órája, hogy értem jön, de ha kések, elmegy. Kocsija épp most parkolt le, gyorsan be is szálltam.
-Szia! Hogy vagy? Jó napod volt? Megyünk az étterembe, beszélnem kell Chrissel- hadarta el gyorsan mondandóját.-Neked is szia- néztem rá döbbenten.- Nem megyünk sehova!
-Én vagyok a felnőtt én döntök- vigyorgott, majd beindította a motort.
Néhány perc alatt az étteremhez értünk, én pedig kitörő örömmel nyitottam ki a kocsi ajtaját, Davidet követve lassú léptekkel haladtam az ajtó felé, ilyenkor bezzeg nem siet. Ebben a percben megjelent előttem könnyes szemekkel a legjobb barátnőm, aki már el is tűnt.
-Katie, elmondtam, menj utána- súgta Chris.
-Állj meg-kiabáltam, de vissza se nézett, erre rohanni kezdtem barátnőm után, aki csak rohant és rohant. Majd mikor már nem bírtam futni, de már alig választott el minket fél méter elkiáltottam magam és megállt. Semmi lecseszés, kiabálás csak a nyakamba borult és zokogott. Gondolkodtam rajta, hogy most bejelentem, hogy nekem igazam van, de ez nem az a pillanat. Most csak a barátja leszek.
Megpróbáltam Chris tettét szépíteni, mert én csak azt szerettem volna, ha kibékülnek, nem érdekelt, hogy mit csinált, csak legyenek boldogok.
Valamikor este:
Alexa most hívott, hogy Chris járt nála és azt mondta, összefoglalva, hogy többet érez puszta barátságnál, de ők nem lehetnek együtt. Hát ki ez az ember? Én itt töröm magam egész délután, hogy ők boldogok legyenek, ez meg tönkre teszi a munkám. De legalább visszakaptam a legjobb barátnőmet. Végre Lexi is rájött, hogy nekem volt igazam, bár ezt nem dörgöltem az orra alá.
Épp a nappaliban ültem, már rég befejeztem a tanulást-igen olyat is csinálok néha napján,- amikor motoszkálást hallottam az előszoba felől. Daviddel egymásra néztünk és kimentünk, követtük Christ a konyha felé.
-Mi nem lehetünk együtt, nem érdemellek meg- utánoztam Chirst.- Ki vagy te ember?
-Hagyj békén- morogta, miközben a hűtőből kiemelt egy üveg bort, minket kikerülve elindult a lépcső felé.
-Haver, te normális vagy?- szólt utána David, amire hátra fordult, szeme szinte szikrákat szórt.
-Ne gyere be a szobámba, haver- válaszolt.
Hivatalosan is kijelenthetem, hogy Chris egy beteg állat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése